Az alázat a gyógyulás kapuja

"És sok leprás volt Izráelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán." (Lukács evangéliuma 4:27)

Jézus megemlékezett a szíriai Naamánról, amikor a zsinagóga vallásos álomban szendergő híveinek hirdette az igét, akik nem voltak hajlandók megalázni magukat az isteni kijelentés előtt. Ki is volt Naamán? Naamán, a szír hadsereg parancsnoka gyógyíthatatlan beteg lett, de eljutott hozzá a hír, hogy Izráelben van valaki, aki meg tudja gyógyítani. Útra kelt, és megérkezett Elizeus prófétához, aki nem fogadta, csak üzent neki: "Menj, és fürödj meg hétszer a Jordánban, akkor újra megtisztul a tested!" Naamán haragra gerjedt, és így duzzogott: "Én azt gondoltam, hogy majd kijön, elém áll, és segítségül hívja Istenének, az Úrnak a nevét, azután végighúzza kezét a beteg helyen, és kigyógyít a bélpoklosságból."

Az idézett mondat ma is sok problémát okoz nekünk: Én azt gondoltam, hogy…

Mindenről megvan az önálló véleményünk, bár arra nem mindig gondolunk, hogy nem is olyan önálló az, hiszen a gondolkodásunkat, látásunkat megannyi ember, esemény formálja az életünk során. Innen-onnan átvett, és összegyúrt gondolatok, értékek, amelyekről úgy véljük, hogy passzolnak hozzánk, és tudunk velük azonosulni, persze hozzátesszük a saját egyéniségünk elemeit is. Kialakul a saját gondolkodásunk, amely nap mint nap külső és belső befolyások alatt változik vagy megszilárdul. Mindenről, mindenkiről gondolunk valamit. Gondolataink, véleményünk olykor a valóságtól távol visznek minket, máskor közelebb. Kapcsolatainkat is meghatározzák: elválasztanak vagy összekötnek bennünket. Mennyi erőt megspórolhatnánk, mennyi fájdalmat, konfliktust elkerülhetnénk, ha nemcsak gondolnánk, hanem nyíltan utána is járnánk, megkérdeznénk: valóban jól gondoltuk-e, vagy mások is úgy gondolják, ahogy mi elképzeljük róluk? Tiszta, nyílt, őszinte kommunikáció. Miért nem élünk ezzel? Mert gyávák, büszkék, tiszteletlenek, sértődöttek, haragtartók és lusták vagyunk. Büszkék, mert magunkat különbnek gondoljuk a másiknál, gyávák, mert félünk a következményektől, esetleg a veszteségtől, sértődöttek, akik nem hajlandóak megbocsájtani, mert szeretnek az önsajnálat maguk körül forgó révületében lenni, addig is róluk van szó, lusták és önzőek, mert nem vagyunk hajlandóak fáradtságot áldozni a rendezésért, főleg ha az nincs is érdekünkben. Így nőnek fel az elválasztó falak ember és ember között.

Istenről is megvan a véleményünk, elképzelésünk, hogyan kellene gondolkodnia, cselekednie, ha csalódunk benne, mi is haragszunk vagy megtagadjuk. Lehet, hogy azt gondoltad: Isten csak kegyelmes, nem kér számon, vagy mindig meggyógyít, és nem hagyhat betegen. Problémát jelenthet számodra, hogy nem az elképzelésed szerint vezet, hanem az Ő akarata szerint. Naamán is mást gondolt, de végül megalázta magát. Veled mi a helyzet? Megharcolod az alázat harcát? Az alázat a gyógyulás kapuja lehet ma számodra is.