A tékozló fiú története

"Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt." (Lukács evangéliuma 15:13)

Sokak számára ismert a tékozló fiú története, amely a Lukács evangéliumának 15. fejezetében található. A fiatal fiú kikérte az örökségét, majd elköltözött az atyai házból, és eltékozolta a vagyont. Elérkezett a pillanat, amikor a disznók között találta magát, és éhezve vágyakozott az állatok moslékára, de abból sem kapott. Ekkor jutott eszébe az atyai ház, ahol a béreseknek is jobb dolga volt, mint neki. Magába szállt, megbánta bűneit, és elindult haza. Apja örömmel fogadta, megbocsátott neki, új ruhát adott rá, és gyűrűt húzott az ujjára, ami azt jelentette, hogy újra örökös lett. Miért vágyott a biztonságot adó atyai házból az izgalmasnak tűnő bizonytalanba? Ki akarta próbálni magát, nem volt elégedett a sorsával?

A hiányalapú gondolkodás ma is megnehezíti az ember életét: csak arra tud fókuszálni, amivel nem rendelkezik, de vágyik rá; ilyenkor elfelejtkezik arról, amije van, és hálás lehetne érte. Ez a gondolkodás elégedetlenséget, irigységet eredményez, és ellopja a hálát a szívből. Aztán ott van a "nekem jár" természet, amely követelőző lelkületről és büszkeségről tanúskodik. "Nekem jár, mert én megérdemlem, mert jobb vagyok, mint a másik, többet teszek a dolgokért, ezért méltó vagyok rá." Ebből a lelkületből hiányzik az alázat, és a követelőző magatartás is elégedetlenséghez vezet. Ki akarja sajátítani azt, amit Isten kegyelméből ajándékba kapott, nem pedig érdemből. Ez a hozzáállás is eltávolít Istentől, ilyenkor az ember saját kezébe veszi sorsát, és a tékozlás útjára lép. Ennek a magatartásnak előbb-utóbb éhínség, nélkülözés lesz a következménye.

Talán felismerjük a magunk természetét, és ráébredünk arra, hogy mi is tékozlunk nap mint nap: tékozoljuk az egészségünket, időnket, javainkat, lehetőségeinket, a szeretetet, tékozlunk a kapcsolatainkban. Tékozoljuk az Isten által felkínált kegyelmet, áldást, amikor nem töltünk elég időt vele, nem olvassuk igéjét, nem imádkozunk, és nem követjük őt. Tékozlásunk letaszíthat minket is a testi, lelki, szellemi mélységbe, ahol minden elfogyhat, ami valaha számított, vagy fontos volt nekünk. Ez a "disznóvájú" állapot a kegyelem kapuja lehet, ha mi is magunkba tudunk szállni. Ilyenkor megláthatjuk életünk eltékozolt kincseit, szembesülhetünk bűneinkkel, megbánhatjuk rossz döntéseinket, cselekedeteinket. Felismerhetjük, hogy van még lehetőségünk a szabadulásra, és elindulhatunk haza, hiszen Isten minket is vár.

"Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." (Lukács evangéliuma 15:20)

Szerető Atyánk fiában, Jézus Krisztusban "elénk szaladt". Megváltónk értünk hozott áldozatának elfogadásáért Isten ma is kész visszafogadni minket az atyai házba. A tékozló fiú megmutatta az utat, kövessük őt!